Az én jógám

A legtöbb kamasz életében egyszer csak eljön a világmegváltás gondolata.

Ilyenkor a lányok és fiúk olyasmiket kezdenek olvasni, csinálni és gondolni, amikről úgy vélik, hogy közelebb kerülnek ehhez a nemes célhoz, amit Bruce Willis egyébként minden egyes filmjében simán véghezvisz.

Így voltam én is, édesanyám akkor már egy ideje természetgyógyászattal foglalkozott (90-es évek legeleje), reflexológiával meg kineziológiával, vele jártam az első transzcendentális meditációs előadásomon, és vele kezdtem jógázni is.

Akkor még nem sok helyen lehetett ilyesmivel foglalkozni, a belvárosban a Kálvária térnél volt egy lakás, amiben volt egy hatha jógastúdió. Oda jártam Csepelről reggel hatra, annyira buzgott bennem a megváltási vágy, hogy képes voltam az ötórási hévvel bezötyögni, aztán villamosozni, és onnan mentem az óra után suliba a Keletihez. 

Akkor szerettem a sok-sok körítést is, ami a gyakorlatok előtt és után minden alkalommal keretbe foglalta a jógaórát: a meditációt, légzéstechnikát, relaxációt, mindenbe mélyen beleéltem magam, így volt kerek az a történet. 

Aztán az életem alakulása, a párkapcsolatom és egyéb dolgok miatt eltávolodtam a jógától, de végig  mélyen bennem maradtak a mozdulatok. A világmegváltási lázam némileg csökkent, a gyakorlás utáni vágyam viszont sok évig motoszkált az agyamban.

Szültem három gyereket, tettem a dolgom, és eltelt 20 év, mire újra felszínre tört bennem a jóga.

De ez a jóga már nem az a jóga. Az én jógám ma már nem a spiritualitásról szól.

Kipróbáltam néhány irányzatot, hogy milyen újra átszellemülni, volt a 108 napüdvözletet az ashtangásokkal. Nem sikerült.

A negyven éves Szilviben már egész más erők munkálnak, mint a 16 évesben. Ma az ászanák jótékony hatása a fontos számomra, az izmok, ízületek és csontok; a kézzel fogható hatás és hatékonyság; a gyarkolás erősítő és nyújtó hatása és a légzés. Hogy jól át tudjam adni azt a tudást, amit elsajátítottam, és minél több embernek segítsek egészségesebben élni és hatékonyan, sérülésmentesen sportolni. Tudom, hogy ez nyálasan hangzik, de aki ismer, tudja, hogy nem szoktam elvont külsőbe bujtatni a gondolataimat. Szeretem kimondani, amit gondolok, és tényleg ezt gondolom, hogy ha valaki kicsit is foglalkozik magával, a sporttal, amit művel (futás, box vagy bármi a világon) az egészségével, a jövőjével, akkor nagyszerű társra talál a jógában és a gerinctréningben is, például velem. Nálam ugyanis ez a két pajtás kézen fogva jár. 

Az ERŐ legyen Veletek!

A háztartási eszközök alternatív felhasználása - SMR technika

Új munkahelyemen, a  Gyerünk, Anyukám! -on tartott esti foglalkozások jól beindították a fantáziámat, hiszen úgy kell valós idejű távórát tartanom, hogy nem tudom, ki milyen eszközökkel rendelkezik. Nincs információm arról, kinek van otthon óriáslabda, SMR henger, gumiszalag, body ball, amivel hatékonyabbá tudjuk tenni a gyakorlatokat. így bevetettem pár olyan eszközt, ami mindenkinek rendelkezésére áll és nem szükséges külön kiadásokba vernie magát, hogy színesíteni tudjuk az órákat.

Azért is érdekelnek az alternatív megoldások, mert egyre több ismerősöm és vendégem fut, így egyre többször merülnek fel a láb izmainak fájdalmai, különös tekintettel a talpra, vádlira, achilles ínre, segítséget kérnek, én meg szeretek segíteni :)

Először kezdődött a plüss állattal, amit a body ball helyett használunk: irányt mutatunk vele, egyensúlygyakorlatok segítője (lehet bele kapaszkodni :) )

A törölközőt nyújtáshoz használjuk, az építőjáték fahengereit és a teniszlabdát pedig a talpi fascia lazítására.

A témáról remek összefoglalót találtok az  Almásy Csilla Gerinckoncepció facebook oldalán.

Elkezdtem kísérletezni a sodrófával (itthon csak laskasirítőnek hívjuk), mennyire használható achilles, vádli, comb kötöszöveteinek lazítására. Mutatom:

Jobbra-balra ingatva a lábfejünket, oldjuk a csomósodást

Sarok-vádli viszonylatban a nyújtást segíti elő.

Vádli hengerezése felemelt fenékkel, másik láb talpon. Lábfejet kifelé illetve befelé forgatva a vádli külső, majd belső fejét tudjuk hengerezni.

Mivel nem tudunk ráfeküdni, a comb hengerezését manuálisan végezhetjük "tésztagyúró" technikával. Külső és belső oldalon egyaránt alkalmazható.

Két teniszlabda zokniba csomagolásával remekül tudjuk a hátizmokat hengergetni anélkül, hogy a csigolyákat megnyomnánk.

A karok hengerezése is megoldható kis fantázával, hasonfekvésben ráfeküdve az alkar és a bicepsz is jól lazítható.

Próbáljátok ki focilabdával is (hátizmokhoz), egyéb csövek is bevethetők (vízvezeték-szerelő feleségek előnyben).
Mindenkinek jó mulatást kívánok!

Szeptemberi órarend

Alakul az új tanév. Az órák szeptembertől a következőképpen alakulnak:

Dunakanyar Fitness 1. óra 2015. augusztus 31.
HellóAnyu 1. óra ingyenes: 2015. szeptember 9.
gyerunkanyukam.hu 1. óra 2015. szeptember 9.

Síelés

Marci barátom egyszer azt mondta, úgy tanult meg szaxofonozni, hogy behunyta a szemét, és elképzelte, hogy ő Dresch Mihály...  Úgy gondoltam, én is így akarok síelni tanulni.

Ma életemben  először voltam síelni. Már régóta tuningolom magam a dologra, sokáig vártam, mire sikerült eljutnom terepre. Tudatosan készültem, nyáron sokat bringáztam terepen, hogy legyőzzem a lejtőn hirtelen fellépő halálfélelmemet. Szerencsére dombok között lakunk, volt alkalmam kipróbálni a száguldást. Először az utcánk aljába is csak folyamatosan fékezve mertem legurulni, hihetetlenül rettegtem a domboldalban, de úgy voltam vele, hogy sárkány ellen sárkányfű, muszáj leküzdenem, mert ha most nem merek, mi lesz majd a sípályán??? Olyan jól sikerült nyár végére a kiképzést, hogy lejtmenetben ráhajtottam a pedállal, hogy még gyorsuljak.

És akkor elérkezett a tél, én pedig végre elképzelhettem, hogy Miklós Edit vagyok. Na jó, nem egyből, előtte kaptam egy 80 perces oktatást, hogy egyáltalán fogalmam legyen a síelésről. 

Ahogy felvettem a lécet, egyből olyan otthonosan éreztem magam, tudtam, hogy a félelem már nem fog visszatartani, egyedül az ügyességemen múlik, mennyire tudom a technikát elsajátítani.

A 80 percben több olyan gyakorlat volt, amelyek a gerinctréning óráimon felbukkannak. Ebben a sportban rendkívül fontos a stabilitás, hiszen ha gyengék a core-izmaink, nagyon hamar fáradunk, illetve a navigáláshoz, megálláshoz, gyors helyzetváltoztatáshoz mind-mind a törzs izmait használjuk, nemcsak a combfeszítő, hanem a far, gerinc, has izmait is masszívan.

Szóval ráálltam a lécre, és amikor azt mondta az oktató, hogy egy lábon siklás, hajlított lábbal, előre tartott kézzel egyenes háttal, akkor éreztem, hogy megérkeztem, én vagyok itt a királynő, és most már biztos, hogy ezt imádni fogom,

A további három órás egyéni gyakorlás már magabiztosan ment, nem mondom, hogy száguldoztam, persze megpróbáltam, egyből elsőre, ahogy kikerültem a pályára, gondoltam, fog ez menni, csak azzal nem számoltam, hogy ekézve ilyen tempónál már nem lehet megállni, akkorát estem, hogy többen megkérdezték, jól vagyok-e. Én meg csak vihogtam, annyira nagy élmény volt a lesiklás :)

Utána a megállást gyakoroltam nagyon sokat, figyeltem a tartásomra és az izmaimra.

A férjem, aki szorgalmas látogatója a gerinctréning edzéseknek, és aki ma kezdte a snowboard tanulást, megjegyezte, hogy határozottan érzi a torna eredményét, ösztönösen korrigálja a tartását, valamint sokkal jobban működnek a proprioceptorok, amelyek az ízületi helyzetérzékelést szabályozzák, és melyeknek fejlesztése nagy jelentőséggel bír, hogy erősek, bátrak legyünk és ne szenvedjünk balesetet. (erről részletesen fogok írni, mert nagyon izgalmas téma!)

Nagyon várom a következő alkalmat. Síeljetek! Fantasztikus!

A közösség ereje

Egy ideje részt veszek közösségi események szervezésében, főleg a helyi önkéntesekkel (Kosdi önkéntesek), illetve magánakciók keretében. 

Ezen rendezvények egy része inkább  a lelki egyensúly megteremtéséhez és fenntartásához kellenek, de vannak olyanok is, amelyek a testet ugyanúgy megmozgatják, mint a lelkünket.

Ilyen volt például a futás a tarahumara nők tiszteletére.

Íme az esemény kiírása a facebookon:

"A mexikói tarahumara indián törzs tagjai szenvedélyes futók, s bár nem használnak pénzt, indulnak futóversenyeken is, gazdaságuk alapja ugyanis a cserekereskedelem. Társadalmukban teljes egyenjogúság van, "a férfiak előzékenyen és tisztelettudóan bánnak a nőkkel, és gyakran látni őket derekukra kötözött kisgyerekekkel,akiket ugyanolyan szívesen hordoznak ide-oda, mint az asszonyok. Igaz, férfiak és nők külön versenyeznek, de főleg praktikus okokból: a kisgyermekes anyáknak, épp elég dolguk van, nem engedhetik meg maguknak, hogy 2 napon át futkorásszanak a Barrancasban. Nem távolodhatnak el túlságosan az otthonuktól, a női versenyek ezért rendszerint rövidek (tarahumara mércével a rövid 60-100km közé esik)."(Christopher McDougall: Futni születtünk) A nők csodaszép, színes, klasszikus fazonú nyári ruhákban futnak és szandálban. Mivel azonban mi puhány európaiak vagyunk, a szandál, saru viseletét nem javasoljuk, azt ajánljuk, hogy mindenki maradjon a megszokott futócipőjénél! 

Helyszín: bárhol a világban.

Időpont. 2014. szeptember 5, 19:00"

Képes beszámoló a kosdi csapatról:

Hírünk a Kosdi Krónikában

2012. május

Pár hónappal a versenyszezon előtt jól kigondoltam, hogy itt vannak ezek a csupaszív, csupaerő lányok, majd jól benevezem őket a Kinizsi 27 km-es távjára egyik nap, aztán másnap lefutjuk váltóban a 7,5 km-t, két csapat plusz egy teljestávú, hú de szuper lesz. 

Ha a két esemény fordított sorrendben zajlott volna, semmi gond nem lett volna. Viszont úgy alakult, ahogy, így hát a vasárnapi futóversenyre ketten mentünk, Eszter, aki nem volt szombaton, és én, hogy megmentsem a haza becsületét :-)

Képes beszámoló következik.

Kinizsi-25 

A messzi távolban az emelkedő mind tele van emberekkel

A távolabbi két domb még vár ránk

Kilátások: 

Ez már a cél

Kriszta és Györgyi is beértek

Csapat 1.

Csapat 2.

Coca-Cola Testébresztő Női Futógála:

Before

Itt még lelkesek vagyunk

Elindultam

Miközben én futottam, a gyerekek vattacukroztak

Beértem, elfáradtam, ügyes voltam 

Eszter is fut, mindjárt beér. Ahhoz képest elég vidám :-)

After

Néptánc csoport

A félmaratonról és a gondolatok kevésségéről

Azt mondják, az első félmaraton is ugyanúgy megmarad az emberben, mint az első maraton.

Nekem biztosan, annyi minden miatt vágtam neki, hogy biztosan emlékezni fogok rá.

Minden 2010 őszén kezdődött, amikor először elmentem Zitával a veresegyházi erdőbe nordic walkingozni. (Örök hálám neki! :))

Gyakorlatilag azóta gyalogolok rendszeresen, két év kellett, mire a futás külön sportként is megjelent az életemben. A nordic walking nagyon jó előszoba a kezdő sportolóknak; a furulya szokott eszembe jutni, a gyerekek a zenetanulást nagyon sokszor furulyatanulással kezdik. Van, aki megmarad a hangszernél, és mellett kezd más hangszert is tanulni, van, aki a furulyát teljesen elhagyja, és "komolyabb" hangszerre tér át.

De én okosan beláttam azért, hogy a nordic walking egy nagyon komoly sportág, nem a bottal sétálásról szól, hanem kondíciót növel, gyorsít, erősít, mindezt úgy, hogy kíméli az ízületeket, gerincet, térdet. 

(És innen üzenem, hogy a furulya is egy nagyszerű hangszer, szerencsére a lányom megmaradt mellette, már öt éve furulyázik, és esze ágában sincs váltani, csodálatos darabokat csodálatosan ad elő, igazán büszke vagyok rá)

A gyaloglás mégis kicsit háttérbe szorult mostanság, mióta rákaptam a futásra és hát - most már mondhatom -, hogy a triatlonra. 

Aztán az embernek eljönnek az életében mindenféle dolgok, munkahelyi, magánéleti, teljesítménybeli hullámvölgyek, próbálja egyensúlyban tartani a dolgokat (a gyerek-munka-házasság kombóját), rájön egy-két fontos dologra, változtat, dönt, egyesít, szétválaszt, sorrendeket állít fel, kapaszkodik - elenged: felnő.

Nálam ez elég sokára jött össze, de úgy tűnik, beértem végre. Persze, ez nem egy hirtelen varázsütés, egy folyamat vége (vagy eleje?), de tudom, hogy ez már a Sárga út, ami mentén most már haladok, másképp, mint eddig.

Ezen a kis ösvényen indultam el, mint Dorothy, 2014. július 20-án Vácról északi irányba, azzal a gondolattal, hogy meglátjuk, meddig jutok, a cél lehet a félmaraton, de ha Verőcénél visszafordulok, akkor sem fogok magamra haragudni, akkor is tudni fogom, hogy ez most ennyi, és nem több.

Egy barátnőm egyszer azt mondta, hogy a maraton annyira hosszú, hogy az embernek elfogynak már a felénél a gondolatai, és egy idő után ugyanazokat pörgeti magában újra és újra. Akkor nagyon jól szórakoztam ezen a mondaton, de rá kellett jönnöm, hogy ez valóban így van, egy félmaraton sem kellett, hogy kiürüljön az agyam, és a visszaúton már csak bambultam magam elé, sorra vettem, amit addig végiggondoltam, és rá kellett jönnöm, hogy semmi nem maradt ki, az életem problematikája nem olyan bonyolult, hogy kitartson 21 km-en keresztül. :)

Felszerelés

Na de ne szaladjunk előre. 

Az egész úgy indult, hogy azon a vasárnapi napon teljesen egyedül maradtam itthon, a gyerekeim nyaraltak, a férjem elutazott, itthon ültem és egyszer csak elkezdett bizseregni bennem valami. Van ez a jó izgulás, amikor mocorog az ember, a lábában van a bugi, nem is tudja, mért, de érzi, hogy olyankor menni kell.

Na pont ezt éreztem. Összeszedtem a holmim, övtáskába 2x3 dl izotóniás ital (5 km-ként másfél deci), kompressziós zokni, térdszorító (jobb térdem belső része fájdogál), bekentem magam sportkrémmel, a kámfor illatától már futhatnékom van, hiába, a pavlovi reflex...

Felvettem a futócipőt és beindultam  Vácra. Este 7 volt, mire elindultam  Kisvácról. 

Az út önmagában nem volt nagyon érdekes, voltak benne meglepő emelkedők, amiket nehezen viseltem, főleg mentálisan, arra gondoltam, mi lesz, ha még ezt is le kell küzdenem, de persze eszembe jutott, hogy visszafelé ugyanez majd lejtő lesz, és az jól fog esni.

Megállapítottam, hogy Verőce kurva messze van Váctól, és ahhoz képest Kismaros már egész közel. Kismaroson letértem a Dunához, az egyik háznál éppen locsolt egy uraság, megkértem, legyen szíves öntözzön már meg engem is, ha már ekkora slag van a kezében, mire ő nagy boldogan össze-vissza locsolt, csurom víz lettem, és nagyon jól esett. A Dunában még megmerítettem a sapkámat, készítettem néhány szelfit, már csak a tisztesség kedvéért, és visszaindultam ugyanazon az útvonalon. Mondtam egy kutyáját sétáltató néninek nagyon büszkén, hogy na most akkor visszafutok Vácra. A döbbenet nem maradt el, én pedig jól kihúztam magam, és elindultam.

Visszafelé már tényleg nem maradt semmim, amin törhettem volna a fejem, megoldottam az összes problémámat, mindenkinek kiosztottam a feladatokat, mindenkit megdicsértem és leszidtam, megvolt a világbéke is, és aztán jól besötétedett, ripsz-ropsz. Verőcén majdnem megálltam hekkezni, annyira elegem volt az egészből, de arra gondoltam, nem lehetek ilyen papírkutya, a kétharmada már megvan, ne bolondozzunk már.

Mire Vácra értem, már egy pár km óta a telefonommal világítottam magam elé a bicikliúton, nehogy belehajtsak egy kivilágítatlan szatírba, érdekes módon nem féltem, de azért szedtem a lábam. 

A múltkor volt egy nagyon fura álmom: azt álmodtam, hogy a Szabadkikötő úton (ami Csepelre visz), ahogy éppen bringáztam,  találkoztam egy pasival, aki úgy nézett ki, mint Alex Claire. Meg akart verni és tartott felém az ütővel, lendítette, hogy majd jól rám üt, de nekem eszembe jutott, amit a férjem (wing tsun kung fu!) szajkóz folyton, hogy nem hátrálni kell az ütés elől, hanem belépni, mert akkor nem talál el, és aztán jól torkon vagy szemen eltalálni, akármivel, de lehetőleg nagyon fájjon neki. Na én az alkarommal úgy torkon nyomtam álmomban, hogy ott helyben elterült, én meg gyorsan eltekertem a biciklimmel.

Na ez az álom jutott eszembe vasárnap is, nem félek én semmitől és senkitől, erős vagyok és bátor, és különben is, jöjjön, aminek jönnie kell.

Szemben Visegrád

Mire visszaértem a kocsihoz, nagyon-nagyon-nagyon elfáradtam, de elképesztően rettenetesen, úgy, hogy 10 percig támasztottam az autót, majd újabb 10 percig csak ültem, és csak azután kezdtem el nyújtani és végül hazajönni. Mondanom sem kell, hogy  nagyszerűen aludtam. 

Az időeredményemmel nem voltam elégedett, kicsit hőbörögtem, hogy milyen lassú voltam, főleg a vége

felé sokszor belegyalogoltam, de a befektetett energia, a teljesítés és a teljesítmény maga, ezek azért büszkeséggel töltenek el, persze azóta mindenkinek elújságolom és mára már azt sem gondolom, hogy az őszi Wizzair félmaratont kihagynám, mert azt hiszem, mégsem hagyom ki, hanem lefutom. A férjemmel. Hogy együtt is legyen meg.